50. évfolyamába lépett a Gazdálkodás

Csete László

Még 1956 forradalmi hangulatában és utóhatásaiban élt az ország, amikor néhány szakember, okulva a múlt tapasztalatain, a jövőt fürkészve, az adott helyzetből való kilábalást keresve, a fejlődés adott körülményei között lehetséges utját egyengető szándékkal szervezgette a gazdálkodás megjelenését. Már a címválasztás is ezt tükrözte, mert természetesen nem volt véletlen, hogy a gazdálkodásra esett a választás. Ez önmagában is az előző, kereken másfél évtizedtől való gyökeres különbséget kívánta kifejezni. Leegyszerűsítve azt, hogy tényekre, szabályokra, összefüggésekre, törvényszerűségekre támaszkodva, kalkulálva, mérlegelve szükséges megalapozni a gazdasági döntéseket, mind az üzemi, mind az irányító szférában. Évek teltek el azonban, míg a költség, önköltség, jövedelem stb. elfogadott kategóriává vált, s a munkaegységet felváltotta a pénzbeni fizetség, kibontakozott a „szimulált piacgazdaság”, működtek a különféle együttműködések, a termelési rendszerek, a közös és háztáji gazdaságok integrációja, az „alaptevékenységen kívüli tevékenységek”, majd megkezdődött a rendszerváltozás, a dereguláció, liberalizáció, a magántulajdon helyreállítása és a piacépítés. A rendszerváltozás óta eltelt újabb másfél évtized alatt azonban a gazdálkodásnak nem kellett – mint tette ezt 1957-ben – címével irányváltozást jelezni, hiszen régebbi törekvései a jelenkorban is helytállóak.
Az első szám. A Gazdálkodás kiadásának gondolata, hézagpótló szerepének felismerése, majd a kiadás kezdeményezése az MTA Agrárökonómiai és Üzem­szervezési Bizottságához kötődik, amely 1957. februári ülésén határozott erről, majd áprilisban megjelent az első szám. A folyóirat megjelenését a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztálya finanszírozta, amit később az akkori Földművelésügyi Minisztérium folytatott.

Az első szám szerkesztése lázas igyekezettel, mostoha körülmények között vette kezdetét. A kéziratokat a szerkesztők (Erdei Ferenc akadémikus, Csete László, Dobos Károly, Enese László, Latkovics György és Tóth Mihály) lakásukon javították és készítették elő a nyomdába kerülő írásokat. Ezt a „dolgozó szerkesztőségi” gyakorlatot a mindenkori szerkesztők, szerkesztőbizottsági tagok mind a mai napig megőrizték azzal, hogy lektorálják az érkező kéziratokat, jó tanácsokkal látják el a szerzőket, gyakran a szöveget is javítgatják, gondozzák. Így minden kéziratot két szakavatott lektor véleményez, amit a szerzők megkapnak a felelős szerkesztő ajánlásaival, kéréseivel egyetemben.

A folyóirat megjelenését beharangozó szöveget érdemes átfutni, mert egy-két szó cseréjével – például, ha a nagyüzemeket vállalkozásokkal, üzemekkel helyettesítjük stb. – napjainkban is megállja a helyét. (Lásd: 1. ábra.) Időközben azonban nagyot változott a világ, de a folyóirat küldetése alig módosult, csupán igazodott a körülményekhez. A valamikor 3600 példányban megjelenő folyóirat napjainkban a 2. ábra szerinti szöveggel ajánlja magát az előfizetők, olvasók figyelmébe. A folyóiratra, mint tudományos igényű lapra régebben és napjainkban is jellemző, hogy olvasottsága messze meghaladja az előfizetések számát. Még nem is olyan régen egy-egy nagyüzem vezérkarának, vagy az irányító apparátus munkatársainak körében iránymutató olvasmány volt a folyóirat, amit köröztek is a szakemberek között. Újabban az információs források sokasága és az internetes hozzáférés bővíti ugyan az érdeklődők körét, de egyúttal csökkenti az előfizetéseket.