Blog

  • Spanyol lecke a sertéságazat felemelkedéséről

    Magyarország sertéságazata minden jó szándékú törekvés dacára hullámvölgybe került, a piaci versenyben nem mutat fel átütő erőt. Az okokat már sokan, sokféle megközelítésben boncolgatták, jelen írásunkban a spanyol felfogással és gyakorlattal szembesítjük a magyarországi állapotokat. Az első eltérés mindjárt a minősítéssel kezdődik: „a magyar sertés drága, versenyképtelen” – szól az „evidencia”. Ezen persze elsősorban a tenyésztési és hizlalási fázis naturális hatékonyságát értik. Az összevetés látszólag igazolja is ezt a régi keletű állítást: Spanyolország sertésállománya az 1990-es évektől 80 százalékkal gyarapodott, a magyarországi pedig apad, illetve stagnál. Az összefüggés azonban tévhit. Ugyanis az élőhús előállításának önköltsége Magyarországon alacsonyabb; a magyar sertéshús és -készítmények minősége pedig igényes külpiacokon is állja a versenyt. A hajdani verdikt alapjainak zömét régen elvitte a kíméletlen szelekció. A versenyképesség pedig már nem azonos a hizlalás hatékonysági mutatóival. A piaci siker kritikus tényezői a globális versenyben átrendeződtek: benne az állami politikák („praktikák”), a szakmai szervezetek, a sertéstenyésztők, a feldolgozók és a kereskedők egy irányba húzó együttműködése, hatékony szervezési és innovációs képessége összegződik. A különböző piacokon való helytálláshoz, vagyis a tartós versenyképességhez ma már nem elegendő a tenyésztés és a hizlalás hatékonysági paramétereinek magas szintje. A sikerhez az alapanyagtermelést megelőző/megalapozó és az azt követő/ráépülő tevékenységeket végzők hasonlóan kiváló szervezési és innovációs képessége is szükséges.
    A „spanyol lecke” erről szól. Az ottani piaci szereplők együttesen választották ki és szervezték meg belső és külföldi – valóban célként kezelt – piacaikat; tudatosan alkalmazkodtak az ottani elvárásokhoz; a bizalom megőrzése érdekében túlteljesítették az állategészségügyi és élelmiszer-biztonsági előírásokat; céltudatosan alkalmazták az állami orientáló/ösztönző eszközöket, elsősorban a szükséges infrastruktúra fejlesztésére és a piacbővítő promóciókra. Felvállalták a piaci átláthatóságot, nemkülönben a vertikális integráció fegyelmét, kötöttségeit, és élvezték ennek előnyeit is (például az alacsonyabb finanszírozási költségek, a fogyasztói bizalom és az értékesítés biztonsága képében).
    A szektor humán erőforrásainak erősítésével, a céltudatosabb piacszervezéssel és -ellenőrzéssel, a termékfejlesztés intenzívebb támogatásával, a valódi integrációs szerveződések (jogszabályi) ösztönzésével, valamint a gazdálkodási/üzleti feltételrendszer nagyobb stabilitásával Magyarország sertéságazata is felzárkózhatna Spanyolország éltanulói mellé.

  • A magyar sertéstartó gazdaságok jövedelmezőségének elemzése

    A tanulmány célkitűzése a sertéstartó gazdaságok jövedelmezőségének vizsgálata. A kutatás során elemzés tárgyát képezték a különböző gazdasági formákban, nagyrégiókban, eltérő méretkategóriákban működő sertéstartók jövedelmezőségi különbségei.
    Megállapítást nyert, hogy a sertéstartás jelentős visszaesése elsősorban a sertéstartó egyéni gazdaságokat érintette. Hazánkban a sertéstartó kisgazdaságok száma jelentősen meghaladja a 150 számosállat feletti állatállományú nagygazdaságokét, azonban mind az átlagos területhasználatuk, mind az átlagos hízó- és kocalétszámuk elmarad attól.
    A területalapú támogatások következő üzleti évre átnyúló pénzügyi rendezése az egyéni gazdálkodó pénzügyi helyzetét nehezíti. A társas gazdaságok több nettó árbevételt képesek realizálni számosállatonként, magasabb üzemi költségek mellett gazdálkodnak, így számosállatra vetítve kevesebb adózás előtti eredményt realizálnak, mint az egyéni gazdaságok. Az egyéni gazdaságokban alacsonyabb a személyi jellegű ráfordítás, hiszen jelentős a nem fizetett munkaerő. A bevételarányos és a munkajövedelmezőség mutatója az egyéni gazdaságokban ért el magasabb értéket a vizsgált időszak alatt, amely az alacsony üzemi költségek következménye.
    A vizsgálataink során kimutattuk, hogy a 150 számosállat feletti állománnyal rendelkező gazdaságok magasabb felvásárlási árat, agrártámogatást és ezáltal nagyobb bevételt realizálnak, azonban az üzemi költségük is jelentős. Az alacsony üzemi költségek következtében a kisgazdaságok számosállatra vetített jövedelmezőségi mutatói ugyan jobbak, mint a nagygazdaságoké, de kis méretükből adódóan összjövedelmük jelentősen elmarad azoktól, kérdéses, hogy a termelékenység és a hatékonyság tekintetében képesek-e felvenni a versenyt. Kis takarmánytermő területük miatt jobban ki vannak szolgáltatva az ingadozó takarmányáraknak és nehezen tudják érvényesíteni jogaikat a kintlévőségük behajtása terén.
    Elemzéseink rávilágítottak arra, hogy a sertésállomány regionális elhelyezkedése jelentős különbséget mutat. A sertéstartás szempontjából az Alföld és Észak nagyrégió tekinthető a legjelentősebbnek. A vizsgált utolsó három évben mindkét régióban negatív a nettó kötelezettségek értéke, ami azt mutatja, hogy a gazdálkodók nem tudták eredményesen behajtani kintlévőségeiket, melynek egyik oka a feldolgozóiparban tapasztalható válsághelyzet.

  • A magyar mezőgazdasági üzemek technikai hatékonyságának alakulása 2001 és 2014 között

    A nemzetközi és hazai agrárközgazdasági kutatások középpontjában egyre gyakrabban jelenik meg a technikai hatékonyság vizsgálata, ami leegyszerűsítve a termelésben fellelhető tartalékok produktív felhasználásának folyamatát elemzi. Ennek becslésére két fő módszer terjedt el az empirikus szakirodalomban: a nem paraméteres, lineáris programozáson alapuló burkolófelület-elemzés (Data Envelopment Analysis, DEA ) és a sztochasztikus határ ökonometriai módszeren alapuló paraméteres meghatározás (Stochastic Frontier Analysis, SFA).
    Jelen tanulmány célul tűzte ki a Magyarországon mezőgazdasági tevékenységet végző gazdaságok technikai hatékonyságának vizsgálatát outputorientált DEA-módszerrel, tesztüzemi adatok alapján. A tanulmányban gazdálkodási formák, tevékenységi irányok és méretkategóriák szerinti bontásban került kiszámításra a technikai hatékonyság a 2001–2014 közötti időszakban.
    A technikai hatékonyság akkor a legjobb, ha a mutató értéke minél jobban közelít az 1-hez. Ezt a legnagyobb méretkategóriába tartozó gazdaságok, valamint a tejelő tehenészettel foglalkozók teljesítették a vizsgált periódusban. A tanulmány szerzője feltételezi, hogy a technikai hatékonyság értéke a gazdálkodási mérettel párhuzamosan növekszik. Továbbá a szerző a hatékonyságnövelés, versenyképesség-fokozás és foglalkoztatásbővítés hármasával kapcsolatban kifejti, hogy míg a kis gazdaságokban a saját (fogyasztási) igények kielégítése az elsődleges, addig a nagygazdaságokban a hatékonyságnövelés és a versenyképesség-fokozás a kiemelt prioritás.

  • A magyarországi agrárvállalkozások likviditási és jövedelmezőségi helyzetének elemzése a 2005–2014 közti időszakban

    Tanulmányunk a hazai agrárvállalkozások helyzetét vizsgálja likviditási és jövedelmezőségi szempontból. A tanulmány az Agrárgazdasági Kutató Intézet által működtetett Tesztüzemi Információs Rendszer mezőgazdasági adatbázisa alapján elemzi a hazai mezőgazdasági vállalkozásokat. Az elemzés a statisztikailag lezárt 2005–2014. évi adatokkal dolgozik.
    A cikk bemutatja a tesztüzemi rendszer szempontjából fontos sajátosságokat. Ezután tartalmaz egy pénzügyi mutatószámokon alapuló elemzést, ahol kiemelten a méretnagyság (mérlegfőösszeg), a saját tőke, a likviditás és a jövedelmezőség összefüggéseit vizsgáljuk. Fontos összefüggésként tárható fel, hogy a jövedelmezőséget tekintve az egyéni gazdaságok esetében a nagyobb mérethez nagyobb jövedelmezőség tartozik, míg a társas vállalkozásoknál már csökken a méretgazdaságosságból származó előny.
    A cikk hipotézise, hogy a mezőgazdaságban a finanszírozás, likviditás és jövedelmezőség szoros összefüggést mutat, mely kapcsolatot a két mutatót összevontan szemléltető ábra segítségével elemezzük. Eredményeink szerint az egyéni és társas gazdaságok üzemforma esetében a likviditás és a jövedelmezőség kapcsolata nagyon elkülönül. A társas vállalkozások esetében az adatok pozitív összefüggést mutatnak a likviditás és a jövedelmezőség között, de gyenge 0,38-as korrelációt. Tehát a túl alacsony likviditás gátja lehet a vállalati működésnek, viszont a mintánkban a 2,5 mértékű likviditási rátánál már a jövedelmezőség további növekedése megáll, sőt kissé csökken. Az egyéni gazdálkodók rendkívül magas likviditási mutatókkal rendelkeznek, az ő esetükben egy erősebb és negatív kapcsolat, –0,636-os korreláció mutatható ki a likviditás és jövedelmezőség között.

  • Termelői szervezetek a zöldség-gyümölcs ágazatban és a termelőkkel való kapcsolataik változása

    Az ezredfordulón új piaci szereplőként jelentek meg a zöldség-gyümölcs termelői (értékesítő) szervezetek. Az elmúlt negyed század alatt a szervezetek között kialakult különbségek ellenére jól körvonalazhatók a közös, tagsággal kapcsolatos törekvéseik. A szervezetek bevételnövelésének kényszere, piaci döntései és az agráriumban zajló strukturális változások együtt formálták a TÉSZ-ek és a tagok kapcsolatát. Eredményként kialakult a tag és a szervezet között gyenge kötéssel rendelkező, gyengén integrált „kvázi tagság”, felerősítve a termelői opportunizmust, melyben maguk a szervezetek is tevékeny szerepet játszanak. A szervezetek passzív szerepet vállaltak a tagok szankcionálásában, szelekciójában, ezt részben a piac, részben a hatósági ellenőrzések végezték el. Ezzel párhuzamosan formálódott a szervezet számára megbízható belső termelői kör, valamint létrejöttek szociodemográfiai összetételében, térbeli szerveződésében eltérő alapító tagságra épülő kis létszámú „elit” szervezetek. A szervezetek fejlődésében az extenzív növekedés szakasza napjainkra lezárult, a tagi utánpótlás bázisát alkotó csoportok közös jellemzője, hogy az állami és/ vagy uniós közvetett vagy közvetlen források elérési lehetősége szerepet játszik szervezethez kötődésükben.

  • Leanmódszertan-alapú veszteségfeltárás a biogáztermelés területén

    A tanulmány a biogázüzemek problémáival, azok feltárásával és a lehetséges megoldások keresésével foglalkozik, legfőként a lean bevezetését tanulmányozza e speciális területen. A lean mint gyártásszemlélet több iparágban bizonyított már, jelen esetben egy újabb alkalmazási terület kerül górcső alá. Számos problémával kell szembenézniük az üzemeltetőknek, amelyek nagyrészt a kivitelezésre vezethetők vissza, a technológiából erednek. Mivel a biogázüzemek Magyarországon nem kiemelten támogatottak, ezért különleges figyelmet, odafigyelést igényelnek, és még így sem biztosított a fenntartható, gazdaságos működésük. Az üzemeltetési költségek az évek során fokozatosan, esetenként drasztikusan emelkednek. Az alapanyag folyamatosan drágul, a bevétel jelentős része pedig villamosenergia-termelésből származik, amelynek az átvételi ára csökkent az elmúlt időszakban. A szigorú menetrend, a prognózishoz kötött termelés megsértése további jelentős anyagi terhet jelent. A jelen tanulmányban többek között e problémák feltárási lehetőségei kerülnek bemutatásra a lean eszközei által. Megállapításra kerül, hogy a túltermelési veszteségekre a KÁT-rendszer változása vagy a földgázhálózatba történő biometán-betáplálás elősegítése megoldást jelenthet. A várakozási veszteségek esetében a meglévő felügyeleti rendszerek felülvizsgálata, fejlesztése (hiányuk esetén kiépítése), a hibajelenségek pontosabb definiálása szükséges. Az alapanyag-ellátás javítható a szállítókkal történő szorosabb együttműködéssel. A szállítási veszteségek csökkenthetők a csővezetékrendszer előnyben részesítésével, valamint a szállítási távolságok racionalizálásával. A gyártási veszteségek megszüntetéséhez elengedhetetlen a folyamatok rendszeres ellenőrzése és felügyelete, andon jelzések alkalmazása, standardok kialakítása, poke-yoke, vizuálmenedzsment használata a berendezéseken. A készletezési veszteségeknél a lehetőségekhez mérten az egységesítés, a megelőző karbantartások végzése és a híg alapanyagok használatának racionalizálása hozhat előrelépést. Az 5S bevezetésével csökkenthetők a szükségtelen mozdulatok. A selejt, hulladék megszüntetésére megoldás lehet a folyamatok szabványosítása és e szabványok betartatása, a TPM bevezetése.

  • A hazai háztartási élelmiszer-hulladékba kerülő kenyér egyes gazdasági, társadalmi és ökológiai hatásai

    A mai felgyorsult világban, ahol a FAO szerint mintegy 792 millió ember éhezik és ahol a források végesek, kulcsfontosságú, hogy megfelelő figyelmet kapjon az élelmiszer-veszteség, illetve élelmiszer-pazarlás megelőzésének és csökkentésének témája.
    Globálisan és hazai szinten is jelentkező probléma a már előállított és a végső fogyasztóhoz eljuttatott élelmiszerek pazarlása, mely nemzetgazdasági szinten jelentős veszteséget eredményez. Míg világviszonylatban mintegy 1,3 milliárd tonna nagyságrendű élelmiszer-hulladékot említ a FAO 2011-es tanulmánya, addig hazánkban 1,8 millió tonnára becsülik az élelmiszerszemét éves mennyiségét, amely magában foglalja a termeléstől a fogyasztásig minden szegmens hulladékát. A Magyar Élelmiszerbank által 2015-ben közölt lakossági, azaz háztartási élelmiszer-hulladék mennyisége mintegy 400 000 tonna.
    A KSH 2012. évre vonatkozó adatai szerint évente átlagosan 304 760 tonna kenyér kerül a bevásárlókosarakba, melyből a fogyasztók által három legnagyobb mennyiségben vásárolt kenyérféle 10%-os pazarlásával közel 6,5 milliárd Ft-nak megfelelő pénzügyi veszteség keletkezik. Az MNB 2016-os középárfolyamával számolva ez az érték 20,6 millió eurónak felel meg.
    A kenyérfélék „szemétbe kerülésével” egyidejűleg elpazarolt pénzből – kenyérfélétől függően (fehér kenyér, félbarna kenyér, házi jellegű kenyér) – 490 560–648 430 gyermek kenyérből származó szükséglete lenne fedezhető, amennyiben minden egyes évben igénybe vennék az általános iskolában, valamint a gimnáziumban nyújtott közétkeztetési szolgáltatást.
    A kommunális hulladékba került kenyérfélékkel elpazarolt kilokalória-mennyiséggel mintegy 685 700 ember éves – kenyérből származó – energiaszükséglete lenne fedezhető.
    Amennyiben a megvásárolt kenyérfélék 10%-a „szemétben végzi”, azzal mindösszesen 35,6 millió m3 felesleges vízlekötés terheli a környezetet.
    Az évente kidobott mintegy 27 500 tonna kenyérmennyiséggel mintegy 27 500 tonna üvegházhatású gáz (CO2) kerül a légkörbe.

  • A fehérjetakarmány helyettesítése alternatív fehérjeforrásokkal az EU-ban

    Az EU önellátottsága szójából 4-5%, egyéb full-fat magvak és olajipari melléktermékek, valamint extrahált darákból 60% körül alakul. Az EU a szója világkereskedelmének 10%-ával a világ második számú importőre, a globális extrahált szójadaraimport 30%-os részesedésével pedig a legjelentősebb importőr. Az EU középtávon szerény mértékben képes csökkenteni függőségét az importált mezőgazdasági nyersanyagoktól. A szójatermék nagyobb arányú kiváltásához egyrészt nincs elégséges egyéb fehérjeforrás a világpiacon, másrészt az EU-ban a fehérjetakarmányok belső termelése sem mutat számottevő változást. Ennek oka, hogy az olajnövények már elérték felső határukat a vetésforgóban, ráadásul a biodízelgyártás piaca sem mutat növekvő keresletet a növényolaj iránt, továbbá a fehérjenövények többlettámogatása ellenére a vetésterület és termelés csak szerény mértékben nő. Ezért a szójadara felhasználásának növekedésével párhuzamosan az EU importja is nő. A szójadara évi termelése mintegy 210 millió tonna világszerte, ehhez képest a bioüzemanyag-termelés melléktermékei is egyre fontosabb szerepet játszanak fehérjeforrásként, mert szójafehérje-egyenértékben ez megfelel mintegy 65-70 millió tonna szójadarának, vagyis a globális szójadara-termelés csaknem 30%-ának. Az EU-ban a keveréktakarmány-gyártás repce-, napraforgó- és szójapogácsa felhasználásához a biodízelipar 30%-ban járul hozzá, az etanolgyártás mellékterméke pedig az EU szója- és szójadaraimportjának 10%-át váltja ki volumenben kifejezve. Az állati eredetű fehérjék összesen mintegy 18 millió tonna (állati fehérje 13 millió tonna, halliszt 5 millió tonna) szójadarát váltanak ki szójafehérje-egyenértékben kifejezve, azaz az évi globális szójadara-felhasználás csaknem 10%-át, de az állati fehérje felhasználása számos országban korlátozott, a hallisztet pedig magas ára miatt főleg az akvakultúra hasznosítja. Hosszú távon a szójaimporttal szemben az EU-ban is a hazai szójatermelés tűnik a legjobb alternatívának, ennek feltétele a hektáronkénti 4 tonna körüli terméshozam elérése, amire rövid távon nincs esély. Hosszabb távon azonban komoly potenciált jelent a fűből és lucernából kivont levélfehérje, de az akvakultúra eredetű fehérjeforrás is szóba jöhet alternatívaként. A rovarfehérje felhasználását a takarmányozásban a magas ár mellett az EU jelenlegi szabályozása is akadályozza. A bakteriális élesztő, a szintetikus úton és fermentációs eljárással készített aminosavak felhasználásának egyelőre a magas ár szab korlátot (a kristályos aminosavak kivételével).

  • Szövetkezeti modellek a világban – Dánia és a Koreai Köztársaság példájának tanulságai

    A tanulmány az EU keretei között is a családi farmergazdaságok sikertörténetének tekintett dán, valamint a délkelet-ázsiai „tigrisek” egyike, a Koreai Köztársaság (Dél-Korea) mezőgazdasági szövetkezeti rendszerének bemutatását, illetve egymással való összehasonlítását célozta meg. A szerző választ keresett arra a kérdésre, hogy hogyan, milyen megoldásokkal képesek a farmerek eredményesen gazdálkodni két, egymástól igencsak eltérő történelmi, társadalmi és gazdasági környezettel rendelkező országban, ahol a farmertársadalom döntő hányada évtizedek óta szövetkezetekbe tömörült. A dán és a dél-koreai szövetkezeti modellek több lényeges tulajdonságban is hasonlítanak egymásra. Ezek közül a legfontosabbak a következők:
    – Mindkét országban a farmerek jelentős költségvetési támogatást élveznek, amely nélkül aligha tudnák megőrizni verseny-, vagy egyáltalán gazdasági életképességüket. (E támogatások azonban arányaiban jóval nagyobbak Dél-Koreában.)
    – A szövetkezetek mindkét országban a tagként csatlakozott farmerek közös tulajdonát képezik, és ezek alapvetően nonprofit jelleggel működnek tagjaik irányában.
    – A két ország farmerei a közvetlen mezőgazdasági termelési feladatokat (földművelés, állattenyésztés) saját maguk, elkülönülten végzik saját (vagy bérelt) földjeiken, a szövetkezetek szerepe leginkább az ellátási lánc más fázisaiban (terményfeldolgozás, marketing és logisztikai feladatok, termelési inputok biztosítása) fontos, illetve kizárólagos.
    A hasonlóságok mellett ugyanakkor lényeges különbségek is észlelhetők a két ország modelljei között, ezek közül a leginkább szembetűnők a következők:
    – Dánia esetében a gazdálkodó farmerek együttműködése, illetve a szövetkezetek kialakulása hosszabb időtávon, szinte természetes úton történt meg, nagyjából a 19. század utolsó harmadától kezdődően, és a folyamatot – komolyabb mértékben – nem zavarták meg politikai események, illetve háborús cselekmények. Dél-Koreában a japán gyarmati időszakban (1910–1945) alakultak ki a mezőgazdasági termelők közötti együttműködési formák, amelyek közül voltak szövetkezeti jellegűek is, ugyanakkor a ma is jellemző birtokszerkezetet a II. világháborút követő, jórészt politikai indíttatású földreform idézte elő. Ennek egyik következménye az, hogy a miniatűr családi farmokon gazdálkodók életképtelenek lennének a földreformot követő évtized során kialakuló, majd folyamatosan fejlődő, többszintű és sokrétű tevékenységet folytató szövetkezeti ernyőszervezet és védőháló nélkül.
    – A dán szövetkezetek szerveződésének fő alapja a termék- vagy terményspecifikusság, bár természetesen érvényesül a területi racionalitás. Dél-Korea mezőgazdasági szövetkezeteinek döntő része területi alapon szerveződött, általános mezőgazdasági profillal rendelkező szövetkezet, csupán kisebb hányaduk termék/termény specifikus szakszövetkezet.
    – Dánia esetében a főként állati termékekre alapozott mezőgazdasági export sokáig a nemzetgazdaság legfontosabb húzóágazata volt, és szerepe ma is jelentős. Dél-Korea esetében a mezőgazdaság fő ágazata a növénytermesztés (a rizs dominanciájával), és szerepe döntően a belföldi élelmiszer-ellátás – legalább részleges – biztosítása, az export szerepe másodlagos.
    – A két ország gazdái közül a koreai farmerek vannak kiszolgáltatottabb helyzetben, mert a gazdaságok 1-2 ha-os mérete még a dán farmok 65-70 ha-os átlagához képest is nagyon kicsi, ráadásul nagy részük leginkább csak egyetlen termény (rizs) előállításával foglalkozik.
    A téma vizsgálata korántsem öncélú, hiszen úgy a dán, mint a dél-koreai tapasztalatokból levonhatók tanulságok, illetve származhatnak Magyarországon is hasznosítható ötletek. Ezek a szerző reménye szerint segítséget vagy további szempontokat adhatnak a hazai szakmai-politikai döntéshozók számára, akik befolyást gyakorolnak arra, hogy Magyarországon hosszú távon milyen jövő vár a családi kisüzemekre, illetve a szövetkezeti típusú együttműködésre.