A Közös Agrárpolitika bevezetése óta komoly változásokon ment keresztül. Jelenleg ezek hétévente követik egymást, amelyek közül a legutóbbi alapvető változás 2013-ban történt a 2014–2020-as időszakra vonatkozóan. A döntéshozók emellett megegyeztek egy félidős felülvizsgálatban is, hogy értékelni lehessen a bevezetett számos új rendelet hatásait. A Bizottság kidolgozott egy értékelési módszertant és már publikált is néhány anyagot az előző időszakokra vonatkozó előzetes eredményekből. A jelen írás áttekinti, hogy a Bizottság által használt módszertan és az adatbázis összhangban van-e a legmagasabb szintű agrárpolitikai értékelési standardokkal.
Blog
-
Lehet-e a mezőgazdaság a gazdasági növekedés motorja? A kelet-közép-európai országok tapasztalatai
A cikk 1990 és 2011 közötti adatokat felhasználva vizsgálja meg annak eshetőségét, hogy lehet-e a mezőgazdaság a gazdasági növekedés motorja a kelet-közép-európai országokban. Számításaink nem tudták igazolni, hogy a mezőgazdaság hozzájárult volna a gazdasági növekedéshez, ugyanakkor a fordított irányú kapcsolat nem utasítható el, azaz a gazdasági növekedés húzóerőt jelenthet a mezőgazdaság számára. Eredményeink általánosításának két korlátja van: egyrészt a korábbi kutatásokhoz képest rövidebb időszakot vizsgáltunk, másrészt további változók bevonása szükséges a mezőgazdaság szerepének jobb megértéséhez a gazdasági fejlődésben.
-
Kísérlet egy automatizált komplex földértékelési rendszer kidolgozására
A jelenlegi cikk egy komplex földértékelési rendszer elvi felépítését foglalja össze. A szántóföldek közgazdasági értékelését szolgáló rendszer kidolgozásának egyik fontos célja volt az elavult aranykorona-rendszer felváltása. A rendszer komplex jellegét a földértéket befolyásoló ökológiai (a talaj tulajdonságai, a domborzati viszonyok, az éghajlat) és az ökonómiai tényezők egységes, zárt rendszerben történő értékelése biztosítja. A közgazdasági értékelés a D-e-Meter földminősítési rendszer struktúrájához igazodóan rendszerezi a közgazdasági tényezők hatását. A kidolgozott földértékelési módszer gyakorlati alkalmazásának előfeltétele az egyes D-e-Meter kategóriák közgazdasági tartalommal való feltöltése, ami azt jelenti, hogy a D-e-Meter pontkategóriákhoz egy súlyozott – úgynevezett standard – fedezetihozzájárulás-érték (SFH) kerül hozzárendelésre. A fedezeti hozzájárulás értékeinek számítása mintavételezéssel történik. A korrekciós tényezők (öntözési lehetőség, infrastruktúra, megközelíthetőség, externáliák) lehetővé teszik a földterület közgazdasági értékének pontosabb becslését. Minden fontosabb földértéket befolyásoló tényezőt és a hozzá tartozó információkat a kifejlesztett értékelési rendszer a digitális térképekről olvas le, ezzel biztosítva az értékelési rendszer automatikus jellegét. Az új komplex földértékelési rendszer alkalmas a földek közgazdasági értékeinek és piaci árainak pontos becslésére. A szántóterületek közgazdasági értékének meghatározása a potenciális standard fedezeti hozzájárulás értékéből indul ki, amely magában foglalja a földrészlet összes gazdasági és társadalmi hozadékát. A kidolgozott földértékelési algoritmus az alternatív földhasználati lehetőségek közötti választásban is alkalmazható.
-
A fehérjetakarmány helyettesítése alternatív fehérjeforrásokkal az EU-ban
Az EU önellátottsága szójából 4-5%, egyéb full-fat magvak és olajipari melléktermékek, valamint extrahált darákból 60% körül alakul. Az EU a szója világkereskedelmének 10%-ával a világ második számú importőre, a globális extrahált szójadaraimport 30%-os részesedésével pedig a legjelentősebb importőr. Az EU középtávon szerény mértékben képes csökkenteni függőségét az importált mezőgazdasági nyersanyagoktól. A szójatermék nagyobb arányú kiváltásához egyrészt nincs elégséges egyéb fehérjeforrás a világpiacon, másrészt az EU-ban a fehérjetakarmányok belső termelése sem mutat számottevő változást. Ennek oka, hogy az olajnövények már elérték felső határukat a vetésforgóban, ráadásul a biodízelgyártás piaca sem mutat növekvő keresletet a növényolaj iránt, továbbá a fehérjenövények többlettámogatása ellenére a vetésterület és termelés csak szerény mértékben nő. Ezért a szójadara felhasználásának növekedésével párhuzamosan az EU importja is nő. A szójadara évi termelése mintegy 210 millió tonna világszerte, ehhez képest a bioüzemanyag-termelés melléktermékei is egyre fontosabb szerepet játszanak fehérjeforrásként, mert szójafehérje-egyenértékben ez megfelel mintegy 65-70 millió tonna szójadarának, vagyis a globális szójadara-termelés csaknem 30%-ának. Az EU-ban a keveréktakarmány-gyártás repce-, napraforgó- és szójapogácsa felhasználásához a biodízelipar 30%-ban járul hozzá, az etanolgyártás mellékterméke pedig az EU szója- és szójadaraimportjának 10%-át váltja ki volumenben kifejezve. Az állati eredetű fehérjék összesen mintegy 18 millió tonna (állati fehérje 13 millió tonna, halliszt 5 millió tonna) szójadarát váltanak ki szójafehérje-egyenértékben kifejezve, azaz az évi globális szójadara-felhasználás csaknem 10%-át, de az állati fehérje felhasználása számos országban korlátozott, a hallisztet pedig magas ára miatt főleg az akvakultúra hasznosítja. Hosszú távon a szójaimporttal szemben az EU-ban is a hazai szójatermelés tűnik a legjobb alternatívának, ennek feltétele a hektáronkénti 4 tonna körüli terméshozam elérése, amire rövid távon nincs esély. Hosszabb távon azonban komoly potenciált jelent a fűből és lucernából kivont levélfehérje, de az akvakultúra eredetű fehérjeforrás is szóba jöhet alternatívaként. A rovarfehérje felhasználását a takarmányozásban a magas ár mellett az EU jelenlegi szabályozása is akadályozza. A bakteriális élesztő, a szintetikus úton és fermentációs eljárással készített aminosavak felhasználásának egyelőre a magas ár szab korlátot (a kristályos aminosavak kivételével).
-
Szövetkezeti modellek a világban – Dánia és a Koreai Köztársaság példájának tanulságai
A tanulmány az EU keretei között is a családi farmergazdaságok sikertörténetének tekintett dán, valamint a délkelet-ázsiai „tigrisek” egyike, a Koreai Köztársaság (Dél-Korea) mezőgazdasági szövetkezeti rendszerének bemutatását, illetve egymással való összehasonlítását célozta meg. A szerző választ keresett arra a kérdésre, hogy hogyan, milyen megoldásokkal képesek a farmerek eredményesen gazdálkodni két, egymástól igencsak eltérő történelmi, társadalmi és gazdasági környezettel rendelkező országban, ahol a farmertársadalom döntő hányada évtizedek óta szövetkezetekbe tömörült. A dán és a dél-koreai szövetkezeti modellek több lényeges tulajdonságban is hasonlítanak egymásra. Ezek közül a legfontosabbak a következők:
– Mindkét országban a farmerek jelentős költségvetési támogatást élveznek, amely nélkül aligha tudnák megőrizni verseny-, vagy egyáltalán gazdasági életképességüket. (E támogatások azonban arányaiban jóval nagyobbak Dél-Koreában.)
– A szövetkezetek mindkét országban a tagként csatlakozott farmerek közös tulajdonát képezik, és ezek alapvetően nonprofit jelleggel működnek tagjaik irányában.
– A két ország farmerei a közvetlen mezőgazdasági termelési feladatokat (földművelés, állattenyésztés) saját maguk, elkülönülten végzik saját (vagy bérelt) földjeiken, a szövetkezetek szerepe leginkább az ellátási lánc más fázisaiban (terményfeldolgozás, marketing és logisztikai feladatok, termelési inputok biztosítása) fontos, illetve kizárólagos.
A hasonlóságok mellett ugyanakkor lényeges különbségek is észlelhetők a két ország modelljei között, ezek közül a leginkább szembetűnők a következők:
– Dánia esetében a gazdálkodó farmerek együttműködése, illetve a szövetkezetek kialakulása hosszabb időtávon, szinte természetes úton történt meg, nagyjából a 19. század utolsó harmadától kezdődően, és a folyamatot – komolyabb mértékben – nem zavarták meg politikai események, illetve háborús cselekmények. Dél-Koreában a japán gyarmati időszakban (1910–1945) alakultak ki a mezőgazdasági termelők közötti együttműködési formák, amelyek közül voltak szövetkezeti jellegűek is, ugyanakkor a ma is jellemző birtokszerkezetet a II. világháborút követő, jórészt politikai indíttatású földreform idézte elő. Ennek egyik következménye az, hogy a miniatűr családi farmokon gazdálkodók életképtelenek lennének a földreformot követő évtized során kialakuló, majd folyamatosan fejlődő, többszintű és sokrétű tevékenységet folytató szövetkezeti ernyőszervezet és védőháló nélkül.
– A dán szövetkezetek szerveződésének fő alapja a termék- vagy terményspecifikusság, bár természetesen érvényesül a területi racionalitás. Dél-Korea mezőgazdasági szövetkezeteinek döntő része területi alapon szerveződött, általános mezőgazdasági profillal rendelkező szövetkezet, csupán kisebb hányaduk termék/termény specifikus szakszövetkezet.
– Dánia esetében a főként állati termékekre alapozott mezőgazdasági export sokáig a nemzetgazdaság legfontosabb húzóágazata volt, és szerepe ma is jelentős. Dél-Korea esetében a mezőgazdaság fő ágazata a növénytermesztés (a rizs dominanciájával), és szerepe döntően a belföldi élelmiszer-ellátás – legalább részleges – biztosítása, az export szerepe másodlagos.
– A két ország gazdái közül a koreai farmerek vannak kiszolgáltatottabb helyzetben, mert a gazdaságok 1-2 ha-os mérete még a dán farmok 65-70 ha-os átlagához képest is nagyon kicsi, ráadásul nagy részük leginkább csak egyetlen termény (rizs) előállításával foglalkozik.
A téma vizsgálata korántsem öncélú, hiszen úgy a dán, mint a dél-koreai tapasztalatokból levonhatók tanulságok, illetve származhatnak Magyarországon is hasznosítható ötletek. Ezek a szerző reménye szerint segítséget vagy további szempontokat adhatnak a hazai szakmai-politikai döntéshozók számára, akik befolyást gyakorolnak arra, hogy Magyarországon hosszú távon milyen jövő vár a családi kisüzemekre, illetve a szövetkezeti típusú együttműködésre. -
A magyar agrárgazdaság helyzete napjainkban – kockázatok és lehetőségek
A tanulmány arra törekszik, hogy olyan átfogó elemzést bocsásson az olvasó rendelkezésére, amely az agrárgazdaság helyzetét tényszerűen, részletesen dokumentálva, az agrárökonómia szemüvegén keresztül értékeli. Célja megvilágítani az ágazatban kialakult helyzet okait, a várható tendenciákat, illetve felhívni a figyelmet a döntési pontokra.
Magyarország agrárgazdasága az elmúlt két és fél évtizedben drasztikus pozícióvesztést szenvedett el a világ élelmiszer-termelésében, részesedése mintegy felére csökkent, jelenleg messze nem használja ki az ez irányú adottságait. Nemzetgazdasági szerepe, főbb makrogazdasági mutatói az európai mezőnybe illeszkednek. A GD Ptermelésben a mezőgazdaság aránya 3%, ugyanakkor az agrobiznisz szerkezeti problémáira utal és az élelmiszer-feldolgozás lemaradását jelzi, hogy az élelmiszeripar részesedése a bruttó hazai termékből mindössze 2%.
Magyarországon a földpiac és a földbérleti piac elszakadt egymástól, különváltan működnek, eltérő, esetenként ellentétes hatásokat, információkat közvetítenek a termelők és a tulajdonosok felé. A tulajdoni szerkezetből és a földtulajdonosok státuszából adódóan a bérelt területek nagysága a nyugat-európainál jelentősebb, hiszen a teljes mezőgazdasági terület több mint felét teszik ki. Az elmúlt időszakban Magyarországon érezhetően csökkent a földkínálat és növekedett a földkereslet, ami – a területalapú támogatások által is ösztönözve – a földhaszonbérleti díjak emelkedésével járt együtt.
Az öntözés fejlesztése stratégiai kérdés, mivel a jelenlegi öntözési helyzet nemzetközi összevetésben is tarthatatlan: az öntözött terület aránya Magyarországon mindössze 2%.
Bár a foglalkoztatás mérése az egyik legbizonytalanabb eleme a statisztikának, különböző módszertan alapján készült adatközlések a 2010–2015-ös időszakra egyaránt a mezőgazdaság munkaerőigényének növekedését mutatják. Ez a folyamat azonban nem az ágazat teljesítménynövekedésének, a piaci alapú foglalkoztatás bővülésének a következménye, sokkal inkább ebbe az irányba hatott a lakosság közmunkaprogramokban történő részvétele.
A nemzetközi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy azoknak az országoknak a mezőgazdasága tudott az elmúlt évtizedekben megfelelni a világgazdasági kihívásoknak, ahol erős volt az agrárinnovációs tevékenység, magas volt a K+F aránya. Az innovációt befolyásolja a szaktanácsadás, a szakoktatás, a felsőoktatás és az agrárkutatás is, amelyek színvonalát és az erre szánt forrásokat emelni kell.
Az elemzések adatai összességében azt bizonyították, hogy a mezőgazdaság a 2011–2014 közti időszak eredményei alapján a gazdasági kondíciót tekintve még napjainkban is „kegyelmi” helyzetben van, annak ellenére, hogy a jövedelemtermelését tekintve 2015-ben drasztikus volt a visszaesés. Ezt a kedvező állapotot a versenyképesség javulását eredményező fejlesztésekre kellene kihasználni. A több év átlagában relatíve magas árak és az uniós támogatások miatt még mindig erős – bár gyengülő – a gazdaságok pénzügyi helyzete, jelentősek a megtakarítások, kedvezőek a területalapú szubvenciók és ebben a támogatási ciklusban a Vidékfejlesztési Program jogcímei is lehetőséget jelentenek. Mindezek mellett alacsonyak a hitelkamatok, adottak tehát a feltételek egy intenzív beruházási ciklusra. A források azonban csak akkor mozdulnak meg, akkor generálnak beruházásokat, ha ehhez hosszú távra stabilnak remélt agrárpolitikai környezet kapcsolódik.