A hatékonyság javulása a foglalkoztatás csökkenésével is jár. Magyarország mind az egy főre jutó GDP, mind az egy főre jutó tényleges egyéni fogyasztás tekintetében a sereghajtó uniós tagországok csoportjába tartozik. Ennek elsődleges oka a gyenge nemzetközi versenyképesség. A versenyképesség a hatékonyság egyik feltétele, a hatékonyság pedig képzett munkaerőt igényel, a vidéki munkanélküliek viszont általában alacsony képzettségűek, foglalkoztatásuk tehát sem a versenyképes iparban, sem a versenyképes mezőgazdaságban nem járható út. Magyarországon a mezőgazdasági foglalkoztatottak iskolai végzettsége jelentősen elmarad a többi nemzetgazdasági ág foglalkoztatottainak végzettségétől és az EU átlagától is. A mezőgazdaság nem tudja megoldani a vidéki lakosság foglalkoztatási gondjait, esetleg szerény mértékben hozzájárulhat új munkahelyek létrehozásához. A GDP vagy bruttó hazai termék az amortizáció, a munkabér és tőkejövedelem összege. Az egy főre jutó alacsony GDP-mutató egyik fő oka, hogy Magyarországon a munkabér töredéke az ugyanolyan teljesítményt nyújtó nyugat-európai foglalkoztatottnak. A mezőgazdaság részaránya folyamatosan csökkent a foglalkoztatásban és a bruttó hozzáadott érték előállításában, ahol a nemzetgazdaság átlagától is jelentősen elmarad a mezőgazdasági átlagkereset. Ez is szerepet játszik abban, hogy a mezőgazdaság GDP-hez való hozzájárulása alacsonyabb, mint az aktív foglalkoztatottak aránya. Ezzel magyarázható, hogy minél magasabb az iskolai végzettség, annál kisebb a valószínűsége, hogy a foglalkoztatott tartósan a mezőgazdaságban marad. A mezőgazdasági tevékenység társadalmi-erkölcsi elismertsége csak akkor javulhat, ha a szakképzett fiatalok mezőgazdasági keresete, illetve jövedelme eléri a nemzetgazdasági átlagot. A hatékonyságorientált stratégia a nemzetközi versenyképesség alapja. A hatékonyság javítása az élőmunka-ráfordítás megtakarításából, azaz technológiai fejlesztéssel is elérhető, az amortizáció a GDP része. A hatékonyság és versenyképesség növelése a munkatermelékenység javításával érhető el, ezzel együtt a profit is emelkedik. A magasabb hozzáadott értéket eredményező termelési szerkezet (az állattenyésztés és a kertészeti ágazatok előtérbe helyezése) feltétele a tőke mellett a képzett és megfelelően fizetett munkaerő. A foglalkoztatásorientált gazdaságpolitika hatékonyságorientált fejlesztés nélkül kudarcra ítéltetett. A mezőgazdaság kibocsátását könnyedén lehetne 50%-kal növelni a tőke, innováció és szaktudás segítségével (magasabb amortizáció, magasabb munkabér és magasabb profit). Az állattenyésztés mellett a növénytermesztésben is van bőven tartalék a fajlagos hozamokat és hozamingadozásokat figyelembe véve. Az állattenyésztésben az állomány létszámának emelése mellett a naturális mutatók javításával a fajlagos hozamok is növelhetők.
Blog
-
Hatékonyság és foglalkoztatás a magyar mezőgazdaságban
Magyarország sem térhet ki a mezőgazdasági termelés hatékonyságának növelését célzó világgazdasági verseny elől, elsősorban az exportpiacok védelme, de a hazai fogyasztók megtartása érdekében is. A kelet-európai EU-tagállamokhoz viszonyítva e versenyben jelenleg helytállunk, ugyanakkor szembesülni kell azzal, hogy a hatékonyság mértéke ágazatonként és üzemenként rendkívül differenciált, ami jelentős tartalékok meglétére utal. Az agrárirányítás azonban nem teheti meg, hogy egyoldalúan csak a hatékonyság szempontjának rendelje alá a mezőgazdaság üzemi és termelési szerkezetét, mert a foglalkoztatási és a környezetvédelmi (természetvédelmi) aspektusok szintén figyelmet érdemelnek. Fontos lenne elérni, hogy a mezőgazdaság eltartóképessége legalább egyes régiókban (Tiszántúl, Észak-Magyarország, Dél- Dunántúl) javuljon (a termelés belterjesítése révén). A hatékonyság és a foglalkoztatás növelésére irányuló törekvések ütköztetése alapján mi jelenleg kétféle országos szintű mezőgazdaság-fejlesztési stratégiát különböztetünk meg: az egyik a hatékonyságorientált, a másik a foglalkoztatásorientált fejlesztés. Mindkét stratégia mögött más-más érdekeltség, üzemtípus (és méret), termelési szerkezet, végső soron mezőgazdasági szektor áll. Az egyik vagy másik stratégia előtérbe állítása politikai döntés, pontosabban döntéssorozat kérdése. Szükségesnek tartjuk azonban, hogy az elmúlt évtizedek gyakorlatától eltérően, a stratégiai döntések megalapozásánál egzakt, a gazdasági, társadalmi és környezeti dimenziókat egyaránt figyelembe vevő hatásvizsgálatokra kerüljön sor.
-
A gazdaságok hosszú távú fennmaradását valószínűsítő tényezők a mezőgazdaságban
A fenntartható mezőgazdaság egyik ismérve a gazdaságok hosszú távú fennmaradása. A hosszú távú fennmaradást valószínűsítő jellemzőket kerestünk a 2000. és 2010. évi Általános Mezőgazdasági Összeírás egyéni gazdaságokra vonatkozó adatai alapján logit modell segítségével. A modell eredményeiből megállapítható, hogy a gazdaságok hosszú távú fennmaradását valószínűsítő tényezők közé tartozik a szarvasmarha tartása, szőlő termesztése, üvegház vagy fólia, illetve traktor használata. A gazdaságok által használt mezőgazdasági terület nagyságával nő a túlélés esélye. Viszonylag nagy volt az olyan tényezők száma, amelyek nem gyakorolnak hatást a gazdaságok fennmaradására, ilyenek jellemzően a növények termesztése, valamint a mezőgazdasági épületek. A gazdaságok fennmaradását kevésbé valószínűvé teszi a gazdaság irányítójának minél magasabb életkora, illetve a női vezető.
-
Vidéki gazdaságok a közgazdaságtani irányzatok keresztmetszetében
A vidéki térség összetett, sajátos jellemzőkkel bíró gazdasági, társadalmi és természeti egység. Ugyanakkor a téregységek heterogenitása rendkívül szembetűnő.
A vidéki gazdaságok problémáinak megoldása, nehézségeinek felszámolása gazdasági, társadalmi és környezeti értelemben szükségessé teszi azok elméleti szintű vizsgálatát, teoretikus absztrakcióját is.
Új koncepciók kialakítása és a vidéki gazdaságok működésének adekvát elméleti értelmezése egyrészt interdiszciplináris megközelítést igényel, másrészt – a közgazdaságtan keretein belül – a különböző jelenségek analízise és magyarázata feltételezi a tér-, a környezeti és az intézményi közgazdaságtan eszközeinek együttes használatát.
Az integrált vidékpolitika keretében megfogalmazott célok, melyek különböző célzott és „személyre szabott” intézkedések végrehajtásával valósítandók meg, általában nem teljesíthetők egyszerre, tekintettel arra, hogy ezek a célok sok esetben egymással többé-kevésbé versenyző célok. Ezért döntést igényel, hogy melyik cél élvez magasabb prioritást: a gazdasági vagy a környezeti célok megvalósítása. A maximalizált eredmény innovatív gondolkodásmódot, innovatív, esetenként kreatív szakpolitikai megközelítést tesz szükségessé annak érdekében, hogy a kompetitív gazdasági teljesítmény és az ökoszisztémák túlélése között megtalálják az arany középutat.
A KAP-reform ismeretében a 2. tengely vonatkozásában elmondható, hogy a 2013 utáni időszakban a vidékfejlesztési politika többé-kevésbé hordozza a fent vázolt paradigma jegyeit. Az uniós szintű közös stratégiai keret és a nemzeti szintű partnerségi megállapodások révén a vidékfejlesztési és egyéb politikák jobb összehangolására kerül majd sor. A tagállamok és a régiók az intézkedések uniós szinten meghatározott menüjéből választva saját igényeikhez szabhatják többéves programjaikat, a lehető legjobban kiaknázva ezzel saját vidéki térségeik adottságait és a korábbinál jóval nagyobb mértékben hozzájárulva az éghajlatváltozás elleni küzdelemhez. -
Az alternatív élelmiszer-ellátó rendszerek meghatározásának és csoportosításának tényezői
A Közös Agrárpolitika 2015–2020 közötti időszakában az unió kiemelten kezeli a termelő és fogyasztó kapcsolatának megerősítését, ennek céljából külön támogatási területként a rövid ellátási lánc tematikus alprogramot hozta létre. A program hangsúlyos szerepet kap a hazai vidékfejlesztési programok között is, aminek megvalósítására a Magyarországra jutó 3,4 milliárd euró támogatás nyújt lehetőséget. Ezért a rövid ellátási lánc mint új eszköz adja a tanulmány aktualitását, amelynek elsődleges célja a napjainkban használt szerteágazó fogalmak rendszerezése. Az alternatív élelmiszer- ellátó hálózat, a területhez kötődő élelmiszerrendszer és a rövid élelmiszerellátó lánc megnevezéseket gyakran alkalmazzák egymás szinonimájaként, mégis lényeges különbségek akadnak a fogalmak között.
A tanulmány második célkitűzése egy domináns európai modell megnevezése és adaptálása a nemzeti vidékfejlesztési programokhoz. A definíciók értelmezése és európai esettanulmányok elemzése mutatott rá a modelleket befolyásoló tényezőkre (helyi termék, minősített termék, biogazdálkodás, állami/regionális támogatás, szabályozás, direkt értékesítés, rövid élelmiszerlánc, csoportos kezdeményezések, innováció, szaktanácsadás és oktatás). Ezek összehasonlító vizsgálatai alapján megállapítható, hogy nincs egy általános modell, amely egységesen alkalmazható lehetne más országokba. Minden régió sajátos adottságaitól és lehetőségeitől függ, hogy mely csatornákat, védjegyeket, szabályozási formákat vezeti be.
Az európai vidéki élelmiszer-ellátó rendszerek diverzitását bizonyítja a tényezők szerinti csoportosítás eredménye is. Eszerint megkülönböztethetők erősen fejlett közvetlen értékesítéssel és rövid élelmiszerláncokkal rendelkező régiók (Közép-Pireneusok [Fr], Abruzzo [IT]), fejlett termelői szövetkezetek által a rövid élelmiszerláncokban részt vevő régiók (Bajorország [G], Alentejo [P], Andalúzia [E]) és végül hagyományosan fejlett közvetlen értékesítéssel rendelkező régiók (Tesszália [GR], Nicosia [CY], Dél-Alföld [HU]).
Az élelmiszer-ellátáson túl a területi igényekhez kötött élelmiszer-ellátó rendszerek jelentős vidékfejlesztési funkcióval is bírnak. A tényezők és esettanulmányok alapján elvégzett második csoportosítás támasztotta alá ezt a hipotézist. Ennek alapján háromféle, jól elkülöníthető helyi rendszer nevezhető meg: „társadalmi felelősségvállalásra épülő kapcsolatok”, „helyi termékekre épülő kereskedelmi rendszerek” és végül „horizontális termelői kapcsolatrendszerek”. -
A regionális fejlesztés új megközelítésben
A regionális és vidékfejlesztés is megújulásra kényszerül a szaktudományok fejlődése alapján. Nemcsak módszertanát indokolt felülvizsgálni, hanem alapkérdéseit is szükséges átgondolni. A fejlettségértelmezés számos ponton megújulásra szorul.
A fejlettség újradefiniálásának kulcsfogalmait a kapcsoltságban és a kultúratudatossági szintben véljük megragadni. Az előbbi az egyre szélesebb körben kutatott hálózatelméletből következik, ahol egy térség fejlettsége nem egyszerűen a tényezőadottságoknak és ezek teljesítményének függvénye, hanem az adott régióban kialakuló kapcsolatok mennyiségének és minőségének bővülése, sűrűsödése. A regionális szerveződés azért kiemelt szerepű, mert a kapcsolatszorosságnak az egyik leghatékonyabb szintje.
A kultúra és tudatosság központi szerepe a közgazdaságtan új eredményeiből és a neveléselméletből is következik. Egyfelől a GDP-re épülő mérések kritikája alapján bővültek és az emberi, környezeti viszonyok alapján módosultak az objektív fejlettségmutatók, másrészt egyre inkább kiegészülnek szubjektív mutatókkal, amelyek az objektív viszonyok pszichés megélését, tudatosságát is figyelembe veszik. Értelmezésünkben azonban a fejlettség mint kulturáltságtudatosság-megközelítés nem váltja fel a tényezőmegközelítést vagy ennek mérését, nem marad elvont. A változás az, hogy a természeti, fizikai, humán, társadalmi és spirituális tőkét éppen a kulturáltság és a tudatos életvitel különböző dimenzióiként fogják fel. Nem elvont a megközelítés azért sem, mert a kapcsoltságot közvetlenül nem anyagi formában kifejező társadalmi és spirituális tőke számszerűsítése, mérése egyre jobban előrehalad, és egyre több tapasztalatra építkezik.
A fejlettség újradefiniálásában az agrárium és a vidékfejlesztés élen járhat, mert szemléletükben mind a kapcsoltság, mind a kultúra sokkal természetesebb, szervesebb kategória, mint a gazdaság más területén. Az agrárkultúra már a nevében is magában hordozza azt a szemléletet, hogy a gazdaság nem egyszerűen az anyagi viszonyok újratermelése, hanem „gazda”-ság a szó szoros értelmében: a felelős, előrelátó és gondoskodó gazda-létforma kiterjesztése minden anyagi viszonyra. Az agrárgazdaságban az embernek a földhöz és a másik emberhez való kapcsolata alapvető és természetes, nem tréningek, menedzsment és környezetgazdasági tanulmányok eredménye. A természettényező meghatározó súlya miatt alapvető szemléleti kerete a stratégiai gondolkodás, a különböző termelési ciklusok egyidejű kezelése, a bizonytalanság, a kockázati tényező és az alternatív megoldások.
A tanulmány a fentiek alapján egy megújult fejlettségértelmezési modellt javasol, amely a kulturáltságból-tudatosságból és ennek anyagi-társadalmi megjelenéséből indul ki, az objektív és szubjektív megközelítés dinamikus és dialektikus kapcsolatára épül, és szerves kapcsolatban áll a vizsgált régió külső kapcsolati rendszerével. -
Korunk fő fejlődési tendenciái az élelmiszer-termelésben, különös tekintettel az állati termékekre
A szerző több prognózist közöl, amelyek az állati termékek iránti megnövekedett kereslet várható mértékét körvonalazzák, egyúttal bemutatja a szükséges növényi többletbiomassza-igényt is, amely a következő évtizedekben várható, és amelynek célja egyrészt az emberi élelmiszer-ellátás biztosítása, másrészt a növekvő állatállomány takarmányigényének kielégítése, külön feltüntetve a bioüzemanyag-ipar várható növekvő igényeit is, amennyiben a jelenlegi technológiákat nem váltják fel alapvetően újak. A szerző foglalkozik a különböző állattenyésztési ágazatok egymáshoz viszonyított egységnyi termék előállítására vonatkozó erőforrásigényével és az azzal együtt járó környezeti komplex lábnyommal is, összefoglalva az Egyesült Királyságban, az USA-ban és az OECD-országokban végzett és a saját tanulmányok legfontosabb eredményeit. Az intenzív állattenyésztési árutermelési rendszerek, amelyek nagy termőképességű növényfajtákat és nagy termelőképességű állatpopulációkat tartanak a rendszerben, a jövőben még nagyobb szerepet játszanak, különösen a baromfi- és a sertéshústermelésben, a tejtermelésben és a zárt rendszerű haltenyésztésben, mert ezek a rendszerek használják fel a leghatékonyabban a különböző erőforrásokat (takarmány, víz, termőföld), és a környezeti lábnyom is utóbbi rendszerekben a legkisebb egységnyi mennyiségű előállított állati termékre vonatkoztatva. A klímaváltozás húsz éven belül különösen az extenzív legeltetésre alapozott (3 milliárd ha) területen csökkenti mintegy 50%-kal az állatitermék-előállítást. A megújuló vízkészletekkel gazdálkodó, öntözésre alkalmas területek vagy azzá tehető régiók szerepe minden korábbi időszaknál fontosabb lesz a jövő élelmiszer-termelésében, erre a szempontra sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani Magyarországnak is. Alapvetően új komplex vízstratégia szükséges, következetesen érvényesítve a szakmai szempontokat.
-
Az egyéni és társas gazdaságok gazdasági szerepének főbb jellemzői a magyar mezőgazdaságban
Az elemzés célja annak bizonyítása a mainstream felfogással szemben, hogy az egyéni gazdaságok jelentős szerepet töltenek be a magyar mezőgazdasági termelésben.
Több adatbázist felhasználva, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) eddig nyilvánosan nem publikált adataira és a 2010. évi Általános Mezőgazdasági Összeírás (ÁMÖ) anyagaira, valamint az Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) tesztüzemi adatbázisára támaszkodva, egyszerű statisztikai eszközök alkalmazásával jutottunk következtetéseinkre. (Megjegyezzük, hogy a mezőgazdasági kibocsátási adatok az egyes adatbázisokban eltérő módon kerülnek kiszámításra, ezért az egyes táblázatokban közölt adatok közvetlenül nem hasonlíthatók össze!) A 2010. év ÁMÖ-adatai alapján fontosnak tartjuk kiemelni, hogy napjainkban a széles értelemben vett egyéni gazdaságok több mint egyötöde kifejezetten árutermelő céllal működteti gazdaságát. A Mezőgazdasági Számlarendszer eddig nem publikált adatai alapján az egyéni és a társas gazdaságok bruttó kibocsátásának termékcsoportonkénti elemzésére került sor. A bruttó kibocsátásra irányuló vizsgálatok során egyértelműen bizonyítottuk, hogy a vizsgált kilenc növénytermesztési ágazat közül hétben – köztük a gabonaágazatban is – az egyéni gazdaságok meghatározó szerepet játszanak. Ezzel szemben az állattenyésztési főágazatban egyértelműen és növekvő mértékben a társas vállalkozások dominálnak. Az AKI által eddig nyilvánosan nem publikált, az árutermelő gazdaságok 2001–2011 közötti kibocsátására vonatkozó adatait vizsgálva kiderült, hogy a 4 ezer euró standard termelési értéknél (STÉ) nagyobb egyéni gazdaságok csoportja az elmúlt évtizedben növelte szerepét e mutatók tekintetében.
Az egyéni gazdaságok túlnyomó része kizárólag saját fogyasztásra termel. Ugyanakkor hibás az a közkeletű szemlélet, amely a mezőgazdasági tevékenységnek csak az árutermelő funkcióját tartja hasznosnak. A saját fogyasztásra előállított termékek közvetve hozzájárulnak az exportárualapok növeléséhez, az élelmiszerimport mérsékléséhez, így növelik a hazai élelmiszer-ellátás biztonságát is. Ezen túlmenően a vidéki munkalehetőségek teremtésében is fontos szerepük van. Az összes évi mezőgazdasági munkaerőegység 82%-a az egyéni gazdaságokban került felhasználásra 2010-ben. Az egyéni gazdaságok árutermelő pozíciója erősítésének alapvető feltétele társulási készségük erősítése különböző szövetkezési formációkba való szerveződésük segítségével. Legfontosabb következtetésünk, hogy hibás szemlélet és gyakorlat az egyéni gazdaságokat homogén tömegként kezelni.Javasoljuk, hogy mind az egyéni, mind a társas gazdaságok körében induljanak kutatások a belső struktúrák vizsgálatára.