Blog

  • Az élelmiszerlánc szereplői közötti kapcsolatok hazánkban

    Hazánkban a válság miatt a keresleti oldalról növekedni képtelen piacon a kiskereskedelmi szereplők a kötelező éves növekedést immár csak a piac újraosztásával érhetik el, ami a kiskereskedők között kíméletlen – horizontális – versenyt eredményez. Ennek eszköze az alapvető termékek esetében a minél alacsonyabban tartott ár. Ezért a kereskedelmi láncok és beszállítóik kapcsolata vegyes képet mutat. A nagy, tőkeerős, elsősorban nemzetközi élelmiszer-feldolgozók és mezőgazdasági beszállítók számára még így is jövedelmező lehet a kereskedelmi láncok által biztosított széles körű piaci jelenlét. Ezzel szemben a hazai szinten nagy, de nem elég tőkeerős hazai beszállítók alkupozíciója rendkívül kényes, számukra még veszteség mellett is létkérdés a kereskedelmi láncok nyújtotta piaci jelenlét, mivel az alternatív értékesítési csatornák egy részéhez túl nagyok (független boltok), más részéhez pedig túl kicsik (exportpiacok). Paradox módon tehát a hazai piaci viszonyok között az élelmiszer-gazdasági vállalkozások növekedése a közép-nagy vállalati határon komoly jövedelmezőségi és értékesítési gondokhoz vezet.
    Az EU tagállamaként Magyarországon a versenyjogot az uniós és a harmonizált hazai versenyjogi szabályok jelentik. Az agrárszektor specialitásait ezzel szemben a közös és a nemzeti agrárpolitika jeleníti meg, az ágazati szabályozás keretében elsőbbséget biztosítva a versenyjogi szabályok alkalmazásával szemben. Az élelmiszer termékpálya teljes kizárása a versenyszabályok alkalmazása alól azonban az uniós tagállami kötelezettségeink felmondását jelenti, ezért nem jogszerű megoldásról lenne szó. A piaci zavarok esetében az állam piacbefolyásoló, árakat is érintő ad hoc beavatkozásai nem képesek a piaci folyamatokat tartósan befolyásolni, sőt csökkentik a tartós megoldások kialakulásának esélyét is (legfeljebb az indulatok csillapítására alkalmasak).
    Joggal tehető fel akkor a kérdés, hogy a várhatóan továbbra is fennmaradó kíméletlenversenyben lehet és érdemes-e a hazai élelmiszer-gazdaság erodálódását, szelekcióját gátolni? Véleményünk szerint mindenképpen, de csak reális tisztánlátásra épülhetnek a hazai beszállítók számára kétségkívül kedvezőtlen piaci helyzet javításának valós és hatásos eszközei. A készülő Nemzeti Vidék Stratégia társadalmi vitája előtt így kiemelkedően fontosnak tartottuk, hogy az ellátási lánc szereplői között felhalmozódott feszültségek okait számba vegyük, valamint a közigazgatás beavatkozási lehetőségeiről kialakult tévhiteket eloszlassuk.

  • A helyi akciócsoportok működése egy országos felmérés tükrében

    A tanulmányban kérdőíves felmérésünk eredményeire támaszkodva bemutatjuk a 2007-ben megalakult LEADER HACS-ok fontosabb működési jellemzőit. Országos felmérésünkből kiderül, hogy nincsen hagyománya, gyakorlata a fejlesztésekben való együttműködésnek, holott a helyi program végrehajtása nagymértékben múlik a helyi társadalom felkészültségén, az emberek és szervezetek együttműködésén. A HACS-ok által lefedett térségek fejlődését több vonatkozásban a humán erőforrások, a vidéki emberek és közösségeik (az ún. szoft tényezők) hiányosságai gátolják, következésképpen sürgető a humán erőforrások fejlesztése is. A HACS-ok feladatuknak a támogatási források odaítélését tartják, ami fontos, de korántsem elégséges ahhoz, hogy a tőlük elvárt, a helyi vidékfejlesztési stratégiák végrehajtásában betöltendő katalizátor szerepüket ellássák. Ehhez elengedhetetlen az akciócsoportok társadalomszervező szerepvállalása, a helyi közösségek cselekvőképessége érdekében. A szubszidiaritással összhangban a vidékfejlesztést a helyi közösségek által irányítottan szükséges eldönteni és megvalósítani. A felmérés szerint a HACS-ok erős kormányzati befolyás és kontroll mellett decentralizáltan, de a szubszidiaritás híján működnek. A jelenlegi struktúrában a HACS-ok – az ellátott feladatokkal kapcsolatban felmerülő működési kiadásainak – finanszírozása nemzeti és uniós forrásokból történik, az elszámolható kiadások 100%-ának mértékéig. Az elszámolás adminisztrációja jelentős terhet ró a HACS-okra. Ahhoz, hogy az akciócsoportok betölthessék valós, helyi fejlődést katalizáló szerepüket, fel kell ismerniük küldetésüket, szabályozási és finanszírozási oldalról pedig segíteni szükséges, hogy a tőlük elvárt feladatokat ellássák.

  • Az ökológiai gazdálkodás költség-jövedelem viszonyai

    Az ökológiai gazdálkodás költség-jövedelem viszonyait a hagyományos termeléssel összehasonlítva, modellszámítások alapján vizsgáltuk. A modellépítéshez szükséges adatokat Hortobágy térségében működő egyéni gazdálkodók körében gyűjtöttünk. Az egy hektárra jutó költségek összegében a két gazdálkodási mód között jelentőseltérések nem voltak, a költségek szerkezete azonban markáns különbségeket mutatott, amely a technológiák eltéréseivel magyarázható. Az ökológiai növénytermelésben a hozamok jellemzően alacsonyabbak voltak, az önköltség és az értékesítési árak viszont magasabbak. Egyik termelési mód sem bizonyult életképesnek támogatások nélkül, a bruttó jövedelem különbségeit azonban nem a támogatások, hanem elsősorban az eltérő hozamok és értékesítési árak magyarázták. A modellváltozatok többségében az ökológiai gazdálkodás jövedelmezőbb, de az ezt biztosító „ökofelár” – a szakirodalomból ismert tendenciáknak megfelelően – már nem minden évben elegendő a magasabb jövedelem eléréséhez. Mivel az ökológiai gazdálkodás árelőnye csökken, e termelési mód jövedelemhelyzetét egyre inkább a kiegyensúlyozott hozamok, a hagyományos gazdálkodáshoz viszonyított hozamhátrány mérséklése határozza meg a közeljövőben.

  • Európai uniós országcsoportok mezőgazdasági teljesítményének összehasonlító vizsgálata

    Tanulmányunkban azt vizsgáltuk, hogy az elmúlt 10 év adatai igazolják-e azt, hogy a kelet-európai országok csak az alultőkésítettség miatt nem teljesítettek a potenciáljuknak megfelelő mértékben. Az Európai Unió tagországai közül kiragadtunk 6 nyugati és 6 keleti országot, vagyis két országcsoportot képeztünk, ezt követően pedig megvizsgáltuk a kiválasztott 6-6 ország teljesítményét.
    Megállapítható, hogy az elmúlt évtizedben a keleti térség országainak kibocsátási szintje a potenciális pálya közelében mozgott, miközben a hat nyugati ország teljesítménye észrevehetően elmaradt saját potenciális értékétől. (Hollandia magas pozitívértéke egyedinek tekinthető.)
    Amennyiben a nyugati országokhoz illesztett, lineáris modell alapján becsült potenciális kibocsátási értékekhez viszonyítjuk a tényleges kibocsátást, a keleti országokra átlagosan kevesebb mint 40%-os értéket kapunk. Ezen belül Románia, Lengyelország és Szlovénia egyharmados értéken áll, Magyarország és Szlovákia kicsivel meghaladja a 40%-ot, Csehország a 62%-ot. A FAO és az EBRD megállapításával összhangban ez azt a feltételezést erősíti, hogy például a lengyelek, a románok és a szlovének tőkebevonással (elsősorban gépesítéssel, fejlett technológia alkalmazásával és az ahhoz szükséges szaktudással) nagyarányú, akár háromszoros értéket lennének képesek elérni.
    Továbbá megállapítható, hogy – egyetértve Harvey-vel – a közösségi támogatások inkoherensek és illegitimek. Bárhogyan vizsgáltuk a KAP-pénzek elosztását, akár az output részarányhoz viszonyítva, akár az egy főre jutó GDP-hez viszonyítva, akár egy hektárra vetítve, a keleti országok és a hollandok a legkevesebb támogatást kapták, ezzel szemben az osztrákok, a dánok, a franciák a támogatásokból nagyobb mértékben részesültek, holott a teljesítményük ezt nem indokolja. Más szavakkal, az erősen támogatott nyugati országok jelentős szubvencióval együtt sem tudtak a többiekhez képest kimagasló teljesítményt nyújtani, miközben az alultámogatott, újonnan csatlakozott országok rejtett potenciáljának kihasználását jelentősen elősegíthetné a közösségi forrásokból való magasabb részesedés.

  • A földbirtok-politika lehetséges irányai (Az eddigi vita összefoglalása)

    A „Gazdálkodás” 2010. évi 2. számában vitacikkem jelent meg „A földbirtok-politikaválaszt igénylő kérdései” címen. Ezzel az volt a célom, hogy a témakörrel kapcsolatban felvessek kérdéseket, leírjak megállapításokat, és ezzel egy olyan vitát generáljak, ami fórumot ad a tudományos közélet szereplőinek a megszólalásra, a vélemények ütköztetésére, egymás nézeteinek jobb megértésére, a politika számára javaslatok megfogalmazására. A vitában az agrárgazdaságtan, üzemtan képviselői és mások kifejthették a véleményüket olyan fontos birtokpolitikai kérdésekkel kapcsolatban, mint a földtulajdon, a földhasználat, a földbérlet, a földpiac, a mezőgazdasági üzemszabályozás, a tagosítás, a föld öröklése, a külföldiek földhöz jutása, az állam szerepvállalása és ennek eszközrendszere.
    Már a vitaindító gondolatok megfogalmazásakor meggyőződésem volt, hogy a témakört a lehető legszélesebben kell felvetni, mert a birtokpolitika megalkotása komplex megközelítést igényel. Ennek nemcsak szakmai indokai vannak, hanem praktikus okai is: minél szélesebben vetjük fel ugyanis ezt a politikailag igencsak érzékenytémát, annál több felületet találunk a kompromisszumokra, a megegyezésre, ahonnan el lehet kezdeni a közös munkát. A komplex megközelítés szükségességét igazolja Csete László és Barcza Gabriella vita során tett megállapítása is: „a földkérdés a tulajdonlásra szűkítve önmagában nem, csak hosszabb távra előre tekintve, összefüggéseiben oldható meg.”
    Az elmúlt év februári vitaindítást az magyarázta, hogy már akkor érezni lehetett, a 2010. évi választás jelentős fordulatot hoz a rendszerváltás utáni magyar politikában. Ennek egyik markáns területe lesz az agrárpolitika, és ennek fő meghatározója, a birtokpolitika. Tarthatatlanná vált az az állapot – és ezt a vita szinte valamennyi résztvevője visszaigazolta –, hogy az elmúlt évtizedek kormányainak egyikében sem kapott stratégiai, szociális és környezetfenntartó jelentőségének megfelelő figyelmet a vidék és az agrárgazdaság. (Ebben a sorban talán csak az első Orbán-kormány kapott némi felmentést Alvincztól, Barczától és Csetétől.) Márpedig ha fókuszba kerülnek az agrár- és birtokpolitika kérdései, a jelenlegi nehéz helyzetből a kitörést egy azonos irányba húzó csapat, egy közösség, az agrártársadalom együttes véleményalkotása segítheti. Ehhez a munkához – ha úgy tetszik, stratégiaalkotáshoz – kívánt szerény eszközeivel hátteret adni ez a vita, hogy megerősítse, cáfolja, vagy éppen kiegészítse a politikában megfogalmazott (pre)koncepciókat.
    Ma már tudott, hogy a földmoratóriumot az Unió 2014-ig meghosszabbítja. Nem kis teljesítménye ez a magyar agrárdiplomáciának, hiszen ennek a lehetőségnek az érvényesíthetőségéről cikkeinkben többen is pesszimistán nyilatkoztunk. Többségében azonban egyetértettünk abban, hogy a vonatkozó jogintézmények áttekintése és újraszabályozása ebben az esetben sem tűr halasztást, mert – mint Orlovits Zsolt a vita során kiemelte – az új birtokpolitikai koncepció eredményes adaptációjához viszonylag hosszadalmasabb átmeneti idő szükséges. A kétharmados parlamenti többséglehetőségeire és felelősségére hivatkozva remélni lehet, hogy a kormány vidékbarát agrárpolitikájában mielőbb érzékelhetővé válik az iránylátás, a szakmailag megalapozott okos döntésekre épülő cselekvés.

  • Hogyan érvényesítheti az alkotmány a föld közfunkcióit?

    A történelmi korszakváltás a fenntarthatóság egyik létfeltételévé teszi, hogy a birtokrendben az állam közhatalmi beavatkozással érvényesítse a föld társadalom- és gazdaságszervező közfunkcióit. Ennek jogi pillére olyan alkotmányos intézmény lehet, amely a Magyar Állam területét alkotó termőföldet tulajdoni formájától függetlenül a nemzet vagyonának minősíti. Az állam az államterületét alkotó, földre fennálló alkotmányos önrendelkezési joga alapján valamennyi jogalanyra kiterjedően szabályozza és közérdekből korlátozhatja a termőföld-tulajdonszerzés és a földhasználat feltételeit.
    Magyarország a földmoratórium uniós meghosszabbításával a közérdekű birtokpolitika megvalósítására további három évet nyert, és a föld nemzeti vagyonná minősítése alapján alkothatja meg a mezőgazdasági üzemszabályozást és az új értékelveket érvényesítő földvédelmi törvényt.

  • Nemzeti kincsünk a vidék!

    Társadalmunk gazdasági fejlődése a természeti erőforrások használatára épül. A földtulajdon és a földhasználati rendszer hatékonysága hazánkban és az EU-ban is a figyelem középpontjában áll. A birtokstruktúra és a földhasználat döntően befolyásolják a gazdálkodás eredményességét. A Kormány a Nemzeti Földalap létrehozásával gátat kíván szabni a földspekulációnak. Vidéken a föld racionális használata megkerülhetetlen.
    A kritikus gazdasági helyzetű térségekben a mezőgazdasági tevékenység – mint a megélhetés egyetlen forrása – felértékelődik. Az intenzív kultúrák versenyképességének fokozása mellett kiemelt fontosságú a foglalkoztatás. Indokolt a zöldség-gyümölcstermelés és az állattenyésztés arányának növelése. A mezőgazdaság szerkezetváltása részben az energetikai célú termelés, részben az integrált és ökológiai gazdálkodás irányába is kívánatos. Az öntözött terület arányának növelése is szükséges, hiszen jelenleg csak a termőterület 1 százalékát öntözik. Új stratégiát több körülmény is indokol, így többek között a foglalkoztatás mellett az, hogy a területi és munkatermelékenységi mutatók hazánkban az EU fejlett mezőgazdasággal rendelkező államaihoz képest csak 35-45%-ot érnek el. A gazdasági teljesítmények növelésének feltétele, hogy együtt jár az erőforrások fenntartható használatával, a hulladéktermelés csökkentésével, a biodiverzitás és az ökoszisztémák megőrzésével. A fenntartható fejlődés indikátorainak figyelemmel kísérésével a változások a jelenlegi gyakorlattól eltérően objektívebben értékelhetők. A hatékonyság és versenyképesség javítása önmagában nem elégséges, mert a népességmegtartás, a környezet- és tájvédelem stb. is egyenrangú célnak tekintendők.