Blog

  • Az ökológiai gazdálkodás költség-jövedelem viszonyai

    Az ökológiai gazdálkodás költség-jövedelem viszonyait a hagyományos termeléssel összehasonlítva, modellszámítások alapján vizsgáltuk. A modellépítéshez szükséges adatokat Hortobágy térségében működő egyéni gazdálkodók körében gyűjtöttünk. Az egy hektárra jutó költségek összegében a két gazdálkodási mód között jelentőseltérések nem voltak, a költségek szerkezete azonban markáns különbségeket mutatott, amely a technológiák eltéréseivel magyarázható. Az ökológiai növénytermelésben a hozamok jellemzően alacsonyabbak voltak, az önköltség és az értékesítési árak viszont magasabbak. Egyik termelési mód sem bizonyult életképesnek támogatások nélkül, a bruttó jövedelem különbségeit azonban nem a támogatások, hanem elsősorban az eltérő hozamok és értékesítési árak magyarázták. A modellváltozatok többségében az ökológiai gazdálkodás jövedelmezőbb, de az ezt biztosító „ökofelár” – a szakirodalomból ismert tendenciáknak megfelelően – már nem minden évben elegendő a magasabb jövedelem eléréséhez. Mivel az ökológiai gazdálkodás árelőnye csökken, e termelési mód jövedelemhelyzetét egyre inkább a kiegyensúlyozott hozamok, a hagyományos gazdálkodáshoz viszonyított hozamhátrány mérséklése határozza meg a közeljövőben.

  • Európai uniós országcsoportok mezőgazdasági teljesítményének összehasonlító vizsgálata

    Tanulmányunkban azt vizsgáltuk, hogy az elmúlt 10 év adatai igazolják-e azt, hogy a kelet-európai országok csak az alultőkésítettség miatt nem teljesítettek a potenciáljuknak megfelelő mértékben. Az Európai Unió tagországai közül kiragadtunk 6 nyugati és 6 keleti országot, vagyis két országcsoportot képeztünk, ezt követően pedig megvizsgáltuk a kiválasztott 6-6 ország teljesítményét.
    Megállapítható, hogy az elmúlt évtizedben a keleti térség országainak kibocsátási szintje a potenciális pálya közelében mozgott, miközben a hat nyugati ország teljesítménye észrevehetően elmaradt saját potenciális értékétől. (Hollandia magas pozitívértéke egyedinek tekinthető.)
    Amennyiben a nyugati országokhoz illesztett, lineáris modell alapján becsült potenciális kibocsátási értékekhez viszonyítjuk a tényleges kibocsátást, a keleti országokra átlagosan kevesebb mint 40%-os értéket kapunk. Ezen belül Románia, Lengyelország és Szlovénia egyharmados értéken áll, Magyarország és Szlovákia kicsivel meghaladja a 40%-ot, Csehország a 62%-ot. A FAO és az EBRD megállapításával összhangban ez azt a feltételezést erősíti, hogy például a lengyelek, a románok és a szlovének tőkebevonással (elsősorban gépesítéssel, fejlett technológia alkalmazásával és az ahhoz szükséges szaktudással) nagyarányú, akár háromszoros értéket lennének képesek elérni.
    Továbbá megállapítható, hogy – egyetértve Harvey-vel – a közösségi támogatások inkoherensek és illegitimek. Bárhogyan vizsgáltuk a KAP-pénzek elosztását, akár az output részarányhoz viszonyítva, akár az egy főre jutó GDP-hez viszonyítva, akár egy hektárra vetítve, a keleti országok és a hollandok a legkevesebb támogatást kapták, ezzel szemben az osztrákok, a dánok, a franciák a támogatásokból nagyobb mértékben részesültek, holott a teljesítményük ezt nem indokolja. Más szavakkal, az erősen támogatott nyugati országok jelentős szubvencióval együtt sem tudtak a többiekhez képest kimagasló teljesítményt nyújtani, miközben az alultámogatott, újonnan csatlakozott országok rejtett potenciáljának kihasználását jelentősen elősegíthetné a közösségi forrásokból való magasabb részesedés.

  • A földbirtok-politika lehetséges irányai (Az eddigi vita összefoglalása)

    A „Gazdálkodás” 2010. évi 2. számában vitacikkem jelent meg „A földbirtok-politikaválaszt igénylő kérdései” címen. Ezzel az volt a célom, hogy a témakörrel kapcsolatban felvessek kérdéseket, leírjak megállapításokat, és ezzel egy olyan vitát generáljak, ami fórumot ad a tudományos közélet szereplőinek a megszólalásra, a vélemények ütköztetésére, egymás nézeteinek jobb megértésére, a politika számára javaslatok megfogalmazására. A vitában az agrárgazdaságtan, üzemtan képviselői és mások kifejthették a véleményüket olyan fontos birtokpolitikai kérdésekkel kapcsolatban, mint a földtulajdon, a földhasználat, a földbérlet, a földpiac, a mezőgazdasági üzemszabályozás, a tagosítás, a föld öröklése, a külföldiek földhöz jutása, az állam szerepvállalása és ennek eszközrendszere.
    Már a vitaindító gondolatok megfogalmazásakor meggyőződésem volt, hogy a témakört a lehető legszélesebben kell felvetni, mert a birtokpolitika megalkotása komplex megközelítést igényel. Ennek nemcsak szakmai indokai vannak, hanem praktikus okai is: minél szélesebben vetjük fel ugyanis ezt a politikailag igencsak érzékenytémát, annál több felületet találunk a kompromisszumokra, a megegyezésre, ahonnan el lehet kezdeni a közös munkát. A komplex megközelítés szükségességét igazolja Csete László és Barcza Gabriella vita során tett megállapítása is: „a földkérdés a tulajdonlásra szűkítve önmagában nem, csak hosszabb távra előre tekintve, összefüggéseiben oldható meg.”
    Az elmúlt év februári vitaindítást az magyarázta, hogy már akkor érezni lehetett, a 2010. évi választás jelentős fordulatot hoz a rendszerváltás utáni magyar politikában. Ennek egyik markáns területe lesz az agrárpolitika, és ennek fő meghatározója, a birtokpolitika. Tarthatatlanná vált az az állapot – és ezt a vita szinte valamennyi résztvevője visszaigazolta –, hogy az elmúlt évtizedek kormányainak egyikében sem kapott stratégiai, szociális és környezetfenntartó jelentőségének megfelelő figyelmet a vidék és az agrárgazdaság. (Ebben a sorban talán csak az első Orbán-kormány kapott némi felmentést Alvincztól, Barczától és Csetétől.) Márpedig ha fókuszba kerülnek az agrár- és birtokpolitika kérdései, a jelenlegi nehéz helyzetből a kitörést egy azonos irányba húzó csapat, egy közösség, az agrártársadalom együttes véleményalkotása segítheti. Ehhez a munkához – ha úgy tetszik, stratégiaalkotáshoz – kívánt szerény eszközeivel hátteret adni ez a vita, hogy megerősítse, cáfolja, vagy éppen kiegészítse a politikában megfogalmazott (pre)koncepciókat.
    Ma már tudott, hogy a földmoratóriumot az Unió 2014-ig meghosszabbítja. Nem kis teljesítménye ez a magyar agrárdiplomáciának, hiszen ennek a lehetőségnek az érvényesíthetőségéről cikkeinkben többen is pesszimistán nyilatkoztunk. Többségében azonban egyetértettünk abban, hogy a vonatkozó jogintézmények áttekintése és újraszabályozása ebben az esetben sem tűr halasztást, mert – mint Orlovits Zsolt a vita során kiemelte – az új birtokpolitikai koncepció eredményes adaptációjához viszonylag hosszadalmasabb átmeneti idő szükséges. A kétharmados parlamenti többséglehetőségeire és felelősségére hivatkozva remélni lehet, hogy a kormány vidékbarát agrárpolitikájában mielőbb érzékelhetővé válik az iránylátás, a szakmailag megalapozott okos döntésekre épülő cselekvés.

  • Hogyan érvényesítheti az alkotmány a föld közfunkcióit?

    A történelmi korszakváltás a fenntarthatóság egyik létfeltételévé teszi, hogy a birtokrendben az állam közhatalmi beavatkozással érvényesítse a föld társadalom- és gazdaságszervező közfunkcióit. Ennek jogi pillére olyan alkotmányos intézmény lehet, amely a Magyar Állam területét alkotó termőföldet tulajdoni formájától függetlenül a nemzet vagyonának minősíti. Az állam az államterületét alkotó, földre fennálló alkotmányos önrendelkezési joga alapján valamennyi jogalanyra kiterjedően szabályozza és közérdekből korlátozhatja a termőföld-tulajdonszerzés és a földhasználat feltételeit.
    Magyarország a földmoratórium uniós meghosszabbításával a közérdekű birtokpolitika megvalósítására további három évet nyert, és a föld nemzeti vagyonná minősítése alapján alkothatja meg a mezőgazdasági üzemszabályozást és az új értékelveket érvényesítő földvédelmi törvényt.

  • Nemzeti kincsünk a vidék!

    Társadalmunk gazdasági fejlődése a természeti erőforrások használatára épül. A földtulajdon és a földhasználati rendszer hatékonysága hazánkban és az EU-ban is a figyelem középpontjában áll. A birtokstruktúra és a földhasználat döntően befolyásolják a gazdálkodás eredményességét. A Kormány a Nemzeti Földalap létrehozásával gátat kíván szabni a földspekulációnak. Vidéken a föld racionális használata megkerülhetetlen.
    A kritikus gazdasági helyzetű térségekben a mezőgazdasági tevékenység – mint a megélhetés egyetlen forrása – felértékelődik. Az intenzív kultúrák versenyképességének fokozása mellett kiemelt fontosságú a foglalkoztatás. Indokolt a zöldség-gyümölcstermelés és az állattenyésztés arányának növelése. A mezőgazdaság szerkezetváltása részben az energetikai célú termelés, részben az integrált és ökológiai gazdálkodás irányába is kívánatos. Az öntözött terület arányának növelése is szükséges, hiszen jelenleg csak a termőterület 1 százalékát öntözik. Új stratégiát több körülmény is indokol, így többek között a foglalkoztatás mellett az, hogy a területi és munkatermelékenységi mutatók hazánkban az EU fejlett mezőgazdasággal rendelkező államaihoz képest csak 35-45%-ot érnek el. A gazdasági teljesítmények növelésének feltétele, hogy együtt jár az erőforrások fenntartható használatával, a hulladéktermelés csökkentésével, a biodiverzitás és az ökoszisztémák megőrzésével. A fenntartható fejlődés indikátorainak figyelemmel kísérésével a változások a jelenlegi gyakorlattól eltérően objektívebben értékelhetők. A hatékonyság és versenyképesség javítása önmagában nem elégséges, mert a népességmegtartás, a környezet- és tájvédelem stb. is egyenrangú célnak tekintendők.

  • Az egykulcsos személyi jövedelemadó várható hatásai az agrárfoglalkoztatásra

    A személyi jövedelemadó rendszert érintő 2011. évi változásokkal kapcsolatban elhangzott vélemények és értékelések rendkívül egysíkúak. A változások és az eredmények bemutatásakor az adózó magánszemélyt állították a középpontba, a magánszemélyeket érő pozitív és negatív hatásokat összevetve, s így mérleget vonva. Az intézkedések gazdaságpolitikai dimenzióit ugyanakkor figyelmen kívül hagyták: az ágazati szinten megnyilvánuló hatások számszerűsítése, illetve a makrogazdasági következmények összegzése és bemutatása nem történt meg. Az szja-változásokból fakadó nettóbér-csökkenést a munkáltatóknak kompenzálniuk kell. Az intézkedéssel jól járó munkavállalók ugyanakkor kizárólagosan élvezik nettó bérük növekményének hasznát. Ez ágazati szinten azt jelenti, hogy míg az adóintézkedések eredményét a munkavállalók élvezik, a költségeket az érintett ágazatok, azok munkáltatói viselik. A magyar nemzetgazdaság versenyképességének alakulása és a gazdaság növekedése szempontjából ezek a hatások kritikusak.
    Mindebből az következik, hogy az egykulcsos adó bevezetése mellett az adójóváírást teljesen kivezetni nem szabad: az alacsony képzettségű, nehezen foglalkoztatható rétegek helyzete romlik és az alacsonyabb munkajövedelem mellett foglalkoztató ágazatok versenyképessége csökken annak következtében, hogy a minimálbéren, illetve garantált bérminimumon foglalkoztatottak körében a reálpozíciók megtartása közel 30 százalékos béremelési terhet ró az ágazatokra idén és a következő két évben.

  • Van-e jövője az agrárgazdaságtannak mint önálló tudománynak?

    Az agrárgazdaságtannal foglalkozók mint tudományos közösség előtt komoly kihívások állnak. Az elmúlt évtizedekben a hagyományos agrárgazdaságtan művelésének külső és belső feltételei gyökeresen megváltoztak. Ezek közül talán a legjelentősebb, hogy az agrárgazdaságtan mint szakma iránti kereslet csökkenésével, illetve a kereslet szerkezetének megváltozásával a szakma „láthatósága” is visszaesett, melynek legfontosabb jelei a tanszékek számának zsugorodása, illetve a stagnáló tudományos társasági élet. Az agrárgazdaságtant művelők azonban eddig sikeresen alkalmazkodtak a változásokhoz, ami az agrárgazdaságtan horizontjának folyamatos bővülésével járt. Az agrárgazdaságtan mint önálló diszciplína életben maradásához azonban világos és előrelátó stratégia szükséges. Egyrészt folyamatosan keresni kell azokat az új témákat, amelyek legitimálhatják, hogy fennmaradjon önálló képzés a felsőoktatás minden szintjén, illetve a kapcsolódó tudományos intézményrendszer. E téren egyelőre nincsenek gondok, hiszen a régi témák mellett korunk folyamatosan biztosítja a kutatási kérdéseket, mint például a technológiai változások, egészségügy, környezet, globalizáció vagy a szegénység. De közgazdászként hitelesen el kell tudni adni ezeket a tudomány és a politika piacán. Másrészt fontos, hogy a létező agrárgazdasági tanszékek vezetői sikeresen tudják menedzselni és képviselni tudományunkat az egyetemeken belül. Ne problémás gyerekként, hanem pozitív példaként szerepeljenek az egyetemi vezetők előtt.
    Végezetül bármilyen témájú kutatások folynak majd a jövőben, azok nem nélkülözhetik az erős közgazdasági elméleti és módszertani megalapozást, hiszen ez adja relatív előnyünket a mai napig is más diszciplínákkal szemben. Az agrárgazdaságtan mint tudományos közösség azonban csak úgy maradhat fenn, ha az utánpótlás megfelelő képzésben részesül. Ennek problémái azonban már túlmutatnak e cikk keretein.